HATÁRHÚZÁS A GYEREKKEL
A gyerek és a felnőtt együttműködése csak akkor nem egyoldalú, ha megvannak a keretek és mindenki megtarthatja hatékony működéséhez szükséges határait. Ha nem érdekelnek a másik határai, nincs miről beszélni, nem lehet rendezni a viszonyokat. Ha megkövetelek, akkor állnadó ellenállásba fogok ütközni. Ha meg egyáltalán nem húzok határt, ki leszek szolgáltatva mások kénye-kedvének.
Ma sokan hiszik azt, hogy a szabadság egyenlő azzal, hogy azt csinálok, amihez kedvem van, amit a pillanatnyi szükségleteim megkövetelnek.
Nos, ha kizárólag így nevelünk, vagyis ha nincsenek megfelelő keretek és következmények ezek áthágása esetén, akkor lassan ellehetetlenítjük a társakkal és a közösséggel való együttműködést, a csoportviszonyok egymáshoz csiszolódásának alakulását, de legalábbis jelentősen megnehezítjük azokat.
Tapasztalom, hogy eleven, szabadnak mondott gyerekcsoporttal hetek, hónapok telnek el ma úgy, hogy alig játszottunk valamit. Nem azért, mert a játékok unalmasak, vagy mert mi, vén X-generációsak (az ő szemükben simán boomerek) vagyunk, hanem mert nem tudják tartani a játék szabta kereteket.
Élcelődnek, indulatosan néznek-szólnak-érintenek, elvárják, hogy az ő ingereik szerint alakuljon a világ, és ezért akár simán bedarálnának másokat ebbe a "pörgésbe". Felnőtt korban ez a keretnélküliség összetalálkozik a most mindenütt jelen lévő rugalmatlanabb rendszerekkel, és nem az lesz ennek a következménye, hogy a két dinamika közül az egyik győz, hanem az, hogy lehetőségek nélkülinek érzi magát az ember...
A valódi világépítéshez társak, csiszolódások, idő, türelem és bizalom szükségeltetik, és a közösségi szabályok nélkül a valamit tenni vágyó, mindenkiben hatalmas energia a semmibe sül ki. Ez végtelen kiüresedést von maga után. Vele együtt azt az érzést, hogy semmi se jó, és én se kellek senkinek.
Az első és legfontosabb dolog a keret és a mindenkori fókuszok helyes megtalálása. A figyelem nem lehet állandóan önmagunkon és a saját, pillanatnyi igényeken. A tanáron kell legyen, a másikon kell legyen, a játékon kell legyen, a munkán kell legyen, mert ilyenkor zajlik az élmény, a történés, vagyis akkor, amikor kitekintek magamból. Amikor ez megvan, akkor visszafordítom a fókuszt önmagamra, és elrendezem, raktározom, újraélem, feldolgozom a történteket.
Ha nem így történik, semmi sem történik, csak villámlunk, bele a semmibe. A keretek határait a MEDDIG IGEN ÉS METTŐL NEM tisztázottsága hozza meg. Ha nincs ilyen keret, nem tud kialakulni az önmegismerés terepe sem.
Ezen határok tiszteletben tartása a közös együttműködés alapfeltétele.
És ne feledjétek - az egészséges határ soha nem korlát, hanem az erő koncentrációja.