INGER VS ÉLMÉNY

Nemrég egy szülő azt kérdezte egy osztálykirándulás kapcsán: jó, hogy ellátogatnak majd a Mesemúzeumba, de hát utánanéztem neten, mit fognak egy egész délelőtt csinálni a gyerekek, nincs ott kicsit kevés inger? Tudjátok, miért (is) nehéz a tanárok munkája? Mert nem lehet felvenni a versenyt azokkal az ingerekkel, amelyek nap mint nap, percről percre érik a gyereket.

CSAKHOGY MINDEN, AMI KÍVÜLRŐL JÖN, AZ CSAK GYORSREAKCIÓT KÉR

Emlékszem, nálunk Ajkán a Kossuth Iskola kémia teremben évente megjelent a mozigépész, és filmet hozott. Így láttuk az Idő urait, a Fantasztikus labirintust, a Végtelen történetet, és olyan rajzfilmeket, amiket videomagnó hiányában alig néhány osztálytársunk ismert csak. Hétvégente volt gyerekeknek szóló adás a televízióban, képregények közül is havonta válogathattunk, melyiket vegyük meg, és a Commodore 64-en sokszor tíz percet is vártunk, mire egy játék betöltődött.

Ne értsetek félre, nem kényszernosztalgiázom, nem mondom, hogy így kellett volna maradnia, csak azt mondom, hogy... akkoriban két kívülről jövő inger között volt időnk "ünneplőbe öltöztetni a szívünket" a várakozással, egyben ki is kellett töltenünk az időt magunk generálta belső ingerekkel. Mert nem minden tevékenység jár azzal, hogy beindítja a belső motivációs rendszert, aminek köszönhetően nem csak "elfogyasztom" az ingert, hanem nekem is be kell indítanom például a fantáziámat, hogy az élmény működhessen.

Micsoda vizuális esemény volt például, amikor az iskola aulájában megjelent a karácsonyfa... de ha októbertől mindenütt karácsonyi díszek és karácsonyi zene szól, hogyan ámulunk rá a pillanatra, amikor megjelenik az "igazi, a mienk"?
Vagy reszketve vártuk, vajon ebben a hónapban kipakolják-e a tornatanárok a ping-pong asztalokat. Ma tele vagyunk otthon is mindenféle eszközzel, ami leköti mozgásigényünket.
A pincében, kiszuperált asztal körül állva vártuk, hogy ránk kerüljön a sor a gombfociban, és ha valakinek volt híres focistát ábrázoló szerzeménye, úgy is éltük meg, mintha ott lennénk a 86-os VB-n.

Ma azonnal ott is vagyunk, a nyomogatható, rengeteg ingert küldő, képet, hangot egyaránt fantáziánk nélkül is legyártó játékoknak köszönhetően. Zsebben, azonnal ott van minden inger, nekünk csak reagálnunk kell rá, vagyis elfogyasztanunk kell... információ, kép, hang, semmit se kell tennünk - készen kapott ingertenger.

Mi tűnhet el, ha nem vigyázunk?

A "velem történik" élménye. Az igazi Flow, aminek egyik feltétele, hogy magam is részt vehessek az élmény alakításában azáltal, hogy nem csak reagálok, nem csak lekövetek (vagyis nem pusztán idegrendszeri teljesítményre van szükségem), hanem irányítom is a saját, belső eseményeimet.
Ennek a belső képalkotásnak a segítségével szedjük elő belső igényeinket, vágyainkat, konfliktusainkat, vagy a napi szinten belénk toluló impulzusokat, hogy az élmény segítségével megdolgozzuk őket.

Márpedig ahhoz, hogy elérhetővé váljon legbensőbb énünk, az ott meglapuló képek, az agynak is időre van szüksége.

Nevezzetek skolasztikusnak, őskövületnek, nem hiszek a multitasking hasznában. Ha a gyerek rajzol, az jó. Ha mellette megy a televízió, már nem jó, mert az "üresjáratokat", amíg nincs inger, nem a gyereknek kell belülről jövő érzésekkel, hangulatokkal kitöltenie, hanem megteszi a másik csatorna.

És akkor ott a tanterem, az iskola. Nem tudunk versenyezni azzal a tevékenység- és ingeráradattal, amivel a gyerek másodpercenként elégíti ki szükségleteit iskolán kívül. Nem tudunk versenyezni a csillogó-villogó játékok rengetegével, nem tehetünk arról, ha a "kézzel készített" világ ezekhez mérten "gagyi", vagy "unalmas".

Az én terepem a játék, én nem panaszkodom, mert idővel mindenki újratanulja a belső élmény értékelését. De van az a szint, amin túl már nem pörgethető az ember. És már most készen áll a helyzet - kamaszkorban, felnőtt korban, munkahelyen, hosszú kapcsolatban ki, vagy mi fog segíteni abban, hogy ezt az ingermennyiséget állandóan megkapjuk?
Elárulom. Senki és semmi.

Aki állandóan azt várja, hogy a valóság megtörténjen vele, üresnek fogja látni azt, mert fogalma sincs arról, hogyan kell gazdagítani azt saját belső valóságunk segítségével.

Hát csak óvatosan a határidőnaplós tevékenységekkel!